Cough Syrup

Nem tudom miért támadt hirtelen kedvem erről írni. Talán azért, mert elkezdtem nézni a Glee-t és ez elég sok mindenre felnyitotta a szemem és rájöttem, hogy mennyire azonosulni tudok dolgokkal belőle. Vagy talán az a videó és sztori volt rám nagy hatással amit nemrég láttam, egy lányról aki annyira elkeseredett, hogy megölte magát. A Glee nem csak egy sorozat számomra, sokkal több annál, mert olyan problémákat feszeget amik ijesztően életszerűek. Persze mindezek néha túlzásnak tűnhetnek, de egyáltalán nem azok. És az a legviccesebb, hogy nem csak egy dologgal tudok azonosulni belőle, hanem szinte miden részben találok valamit. Az a lényeg, hogy ez a sorozat elgondolkodtatott, nem is egyszer, és ez mondhatni fantasztikus érzés, mert ilyenkor magamon is elgondolkodom. Elgondolkodom azon, hogy milyen volt az én gimis létem. Szerencsére nem voltak olyan nagy drámák benne, mint ami néha a sorozatban, de azért ha belegondolok, mindez végződhetett volna rosszabbul is. Engem nem zaklattak és nem bántottak fizikailag, mint ahogy a sorozatban többeket is, de a pszichológiai oldala is ugyan olyan fontos mindennek, mint a fizikai. Például mikor a gólya táborban azt hiszem 5 vagy 6 leendő osztálytársammal kerültem egy szobába, és akármennyire igyekeztem, nem tudtam közéjük tartozni. És ez nem csak az én elképzelésem volt, akkor tudatosult bennem igazán, mikor szobánként voltunk csoportokba osztva egy feladatra, és a szobatársaim megkérdezték tőlem nagy kedvesen, hogy nem baj-e az, hogy ha én nem tartozom az ő csoportjukba. Mit mondhattam volna? Azt mondtam, persze, nem gond és igyekeztem tartani a könnyeimet. Természetesen csak addig sikerült visszatartani őket amíg el nem ment a "csoportom". Kimentem az udvarra és egyedül sétálgattam, alig volt ott valaki, mert a feladat a faluban volt. Aztán végül csak odajött megkérdezni egy tanár, hogy mi a helyzet és végül beosztott két idősebb lány mellé, akik örömmel befogadtak. Örülök, hogy volt valaki, aki befogadott. Nevetve mesélek arról, hogy Zsófit otthagytuk (mi is, ugyanis a csoportja is otthagyta), de tudom, hogy hihetetlenül agy szemétség volt. És hálás vagyok, hogy ennek ellenére elkezdtünk beszélgetni, mert ha nem barátkoztunk volna össze, lehet, hogy nem élem túl az egész gimis időszakot. Nem volt igazán más barátom, soha nem tudtam igazán beilleszkedni. Ez szintén kemény módon tudatosult bennem, mikor valaki meggyanúsított azzal, hogy az egyik barátnőmnek igazán csúnya és mondhatni durva dolgokat írogatok msn-en. Az egész osztály ellenem volt. A folyosón beszólogattak a saját osztálytársaim és minden egyes kis megszólalás gyengébbé tett. Tudtam, hogy nem vagyok hibás, tudtam, hogy nem én irkáltam, de senki nem hitt nekem, kivéve Zsófit. Ott volt velem amikor bementem a mosdóba és csak sírtam. Én elég szerencsés voltam, hogy találtam magamnak egy olyan barátot, aki a nehéz időszakokban is ott volt velem, és éreztem, hogy más nem számít, más véleménye igazán lényegtelen, ha van legalább egy valaki, aki hisz nekem, és én kapaszkodhatok belé, mint valami életmentő kötélbe. De nem mindenki olyan szerencsés, hogy talál magának egy ilyen barátot. A Glee-ben annyira szerencsések a srácok, hogy van egy olyan tanáruk mint Mr. Schue. Nem csak mert jól néz ki, hanem mert tényleg törődik mindenkivel. Kiáll mindenkiért, odaadja a számát mindenkinek, hogy ha bármi baj van, bármikor felhívhatják és ő azonnal odamegy. Leül velük és elmondja nekik, hogy mindig nézzenek túl a problémákon és azt lássák meg ami még vár rájuk az életben. Tudom, hogy az egész magyar oktatási rendszer úgy ahogy van szar, a tanárok leterheltek és kevés a fizetésük. De ha mindenki csak egy kicsit odafigyelne a gyerekekre egyáltalán a másik emberre, ha lenne bátorsága valakinek (nem csak tanároknak) megkérdezni, hogy "Minden rendben van?"..akkor lehet nem lenne ennyi öngyilkosság. És emellett mindenkinek meg kéne látnia a jót is az életben. Sok rossz van, tanulás, munka egyebek, de mindez nem számít. Ezeken túl kell látni, apró örömöket kell keresni nem pedig a nagy világ megváltó jó dolgokat. Ha rossz kedvem van, csak meghallgatok egy vidám számot, egy olyat, ami jó emlékeket idéz fel bennem, és mindent más színben látok. Nekem ezt jelenti a zene, segít meglátni a fényt a legsötétebb helyen is. És talán ezzel megválaszolom a legújabb tetoválásomat is. Mert nem értem, miért kéne, hogy értelme legyen. Elég, ha pl. egy érzés kapcsolódik hozzá, nem? Egyébként a Glee más valamire is rádöbbentett. Igazából még mindig bizonytalan vagyok ezzel a bizonyos dologgal kapcsolatban, de mégis, elgondolkodtam rajta. Rájöttem, hogy szerintem csak elfogadó vagyok. Csak nem látom a rosszat abban, amiben mások esetleg igen. Mert fiúkért rajongok, róluk ábrándozok, stb. De nem látom a rosszat abban, ha valaki egy lányt  szeret. Ha valaki nem ért valamit, szívesen válaszolok. :) És ha valaki csak beszélni szeretne (bár nem hiszem, hogy túl sokan nézik a blogomat), akkor én itt vagyok. :)